Lyrics

Közös utak, titkos jelbeszédek, egy fél szóból is értettük egymást.
A világunk gránitra épült, egy sziklaszilárd, szent megnyugvás.
A csendünk is közös volt, egy menedék, ahová senki sem léphetett be,
És a hűségünk nem kérdés volt, hanem a létezésünk legmélyebb rendje.
Legyen az egy elvont tekintet a szolgálat hűvös falai között,
Vagy egy néma összenézés az élet zajában, a hétköznapi gondok fölött,
Mi egyek voltunk. Egy erő, amit senki és semmi nem törhetett meg,
Azt hittük, a mi szövetségünk az, ami örökre megmarad, és sosem reped meg.
Minden közös emlékünkből most fegyvert kovácsolnak ellenünk,
A legtisztább pillanatainkból hazugságot szőnek, hogy megmérgezzenek bennünket.
Azt akarják, hogy a bizalmunkból a kétely éles szilánkja legyen,
Hogy a barátságunk ne erő legyen többé, hanem egy szégyellni való, fájó sebhely.
Céltáblát festenek a hátunkra, és azt suttogják, mi magunk tartjuk a célt,
Hogy a végén egymásban lássuk meg azt, aki a pokolba taszít, aki mindent elvett rég.
A hűségünket gyanússá festik, a bajtársiasságunkat érdekké,
A közös nevetésünket titkos összeesküvéssé, egy bűnös vétséggé.
Minden gesztusunkat mikroszkóp alá teszik, kiforgatják a szavainkat,
Hogy bebizonyítsák, a mi kötelékünk veszélyt jelent, és aláássa a falaikat.
El akarják hitetni velünk, hogy a másik a gyenge láncszem, az áruló,
Hogy a legerősebb szövetség is csak egy kártyavár, ami magától is összedől, ha fúj a szél.
Minden közös emlékünkből most fegyvert kovácsolnak ellenünk,
A legtisztább pillanatainkból hazugságot szőnek, hogy megmérgezzenek bennünket.
Azt akarják, hogy a bizalmunkból a kétely éles szilánkja legyen,
Hogy a barátságunk ne erő legyen többé, hanem egy szégyellni való, fájó sebhely.
Céltáblát festenek a hátunkra, és azt suttogják, mi magunk tartjuk a célt,
Hogy a végén egymásban lássuk meg azt, aki a pokolba taszít, aki mindent elvett rég.
Érzed te is? Ahogy vékonyodik a jég alattunk, ahogy feszül a levegő?
Minden nap egy újabb ostrom, egy újabb hazugság, ami ellen harcolni merőben erőn felüli.
Nézz rám… a szememben már nem csak a düh van, hanem a kimerült félelem.
Nem tőled félek, hanem attól, hogy ez a vihar erősebb mindkettőnknél, és nincs kegyelem.
Ez a vihar nem csitul. Ránk vadászik. A mi kettősünkre, a mi erőnkre fáj a foga,
És a legmélyebb pokol az, hogy tudjuk, a célja nem más, mint a barátságunk vérvörös alkonya.
Meddig bírja a legerősebb kötelék, ha minden nap, minden órában tépik?
Meddig bírja a lelkünk ezt a nyomást, mielőtt végleg összetörik?
Van még bennünk annyi erő, hogy holnap is egymás szemébe nézzünk?
Vagy ez a csend most az utolsó, és a viharban végleg egyedül veszünk el?
Még tartjuk egymás kezét a sötétben… de a szorításunk gyengül…
A holnap egy újabb csata. Bírjuk még? Vagy ez az a pont, ahol minden eldől?