Lyrics

(Intro)
A zongora halkan szól, egy komor, magányos dallamot,
Mint a panelházak közt egy magára hagyott, holt gondolat.
Az ablakon esőcseppek rajzolnak utat a porban,
A neonfények olcsó vigasza egy rothadó, hazug korban.
A tekintetem a távolba réved, a felszín alá fúr,
Nem keresek semmit, csak nézem, ahogy a világ darabokra hull.
(Verse 1)
Budapesten születtem, és a lelkem rossz, hideg és nehéz,
Az út, mit bejártam, göröngyös volt, és véres lett a kéz.
A nevem is változott, mint egy eldobott, viseltes ruha,
A sors lökött, én mentem, a jövőm rég volt beírva.
Láttam az élet fagyos poklát, a drótot, a szürke falat,
Hol sokáig a lelkem volt a zálog, a testem csak maradt.
Az orromon a múlt, egy régi, csontos törés kemény emléke ég,
A szememben a verekedések néma iszonya, mint a dermesztő jég.
(Chorus)
Mert az élet egy kibaszott, végtelen harc, nap nap után,
Küzdesz, mint egy sarokba szorított állat, a sárban, mocskosan, ostobán.
Nincs itt fény, se isteni kegy, se csillagösvény, ami felfelé vezet,
Csak a rideg beton, a fegyver, meg a parancs, mit a fejedbe vésett a végzet.
De este, mikor végre a csend magába zár, mint egy sír,
Hátradőlsz és túlélted. Ennyi az, amiért a szíved még bír.
És ez a boldogság. A szart túlélni. Aztán jöhet a másnap, a folytatás.
(Verse 2)
A rend a munkám, oldalamon a vas, a hideg acél,
A tekintetem elől a gyáva elsunnyog, mert tudja, hogy a sötétségtől fél.
Látom a hazugot, a piti bűnözőt, a reszkető kezet,
Ki a sötétben keres menedéket, egy utolsó, gyáva feleletet.
Nem a külsőt nézem, a drága rongyokat, a színlelt, hamis pózt,
A szemedbe bámulok, és látom a lelkedben hordozott fekélyes, mély gonoszt.
A telefonkönyvben nevek, mint egy pakli cinkelt kártya,
Erős lapok, ha kell, de a játékot egyedül játszod, ez a szabály, barátja.
(Chorus)
Mert az élet egy kibaszott, végtelen harc, nap nap után,
Küzdesz, mint egy sarokba szorított állat, a sárban, mocskosan, ostobán.
Nincs itt fény, se isteni kegy, se csillagösvény, ami felfelé vezet,
Csak a rideg beton, a fegyver, meg a parancs, mit a fejedbe vésett a végzet.
De este, mikor végre a csend magába zár, mint egy sír,
Hátradőlsz és túlélted. Ennyi az, amiért a szíved még bír.
És ez a boldogság. A szart túlélni. Aztán jöhet a másnap, a folytatás.
(Bridge)
Az izmom nem látvány, csak az erő feszül, ami a csontjaimba ül,
A sok erőszak mélyen belém égett, mint egy jel, soha el nem évül.
Nem ijedek meg, és habozás nélkül ütök, ha a helyzet eldurvul,
Ha kell, a csontot töröm, nem a lelket simogatom, a világ így tanul.
Ez nem erőfitogtatás, a túléléshez szükséges, egyszerű trükkök,
Mert ebben a világban a bárányokat eszik meg a farkasok, a dühödt kölykök.
Azt mondják, félelmetes az arcom, ahogy a csendben állok,
Nem tudják, a fejemben milyen szüntelen háborút vívok, milyen csatákat járok.
A fejemben a csatazaj sosem hallgat el, sosem lesz béke,
Csak megtanultam viselni, mint egy páncélt, ez a lényegem, ez a végzetem éke.
(Outro)
A hegedű elhalkul, a zongora utolsó, komor akkordja