Lyrics

Tizenöt évesen, egy ködös hajnalon,
Bezártam az ajtót, léptem a peronon.
Nem várt sehol senki, nem volt úticélom,
Az élet iskolája lett az egyetlen kéróm.
A zsebemben a semmi, a lelkemben a tél,
A túlélésért harcoltam, ennyi volt a tét.
De mélyen legbelül egy halk dallam szólt,
Egy tiszta otthonról, mi régen máshol volt.
Kemény volt a lecke, az élet tanított,
Hogy néha a bűn az, mi életben tartott.
Vér került a kézre, a lélek vert tovább,
Egy szebb holnapért vívott sötét csatát.
És vágytam némán egy saját világot,
Hol gyermekek csókja az arcomra száradt.
Hogy nevetés törje meg a csendet végre,
S a múltam árnyát elrejtse a fénybe.
Most mellettem vagy, és a kezed fogom,
De a lelkem mélyén reszket a holnapom.
Boldogan élek, de magánytól félve,
Remény és szorongás közt egyensúlyt mérve.
Mert forog a sorsnak kereke, tudom,
S a boldogság néha csak futó-alom.
És félek, ha fordul, s minden porba hull,
Megint csak én leszek, magányosan, egyedül.
És megadta a sors, mit annyira kértem,
Gyermekzsivaj töltötte be a térdem.
Azt hittem, révbe értem, a vihar elült,
De a boldogságom hamar elrepült.
Mint gyertyalángot, mit elolt a vész,
A szívemben egy üres, hideg rész.
Lassan, fájdalmasan nőttem fel igazán,
Mikor minden kincsemet elvesztettem lazán.
Most melletted vagyok, és a kezed fogom,
De a lelkem mélyén reszket a holnapom.
Boldogan élek, de magánytól félve,
Remény és szorongás közt egyensúlyt mérve.
Mert forog a sorsnak kereke, tudom,
S a boldogság néha csak futó-alom.
És félek, ha fordul, s minden porba hull,
Megint csak én leszek, magányosan, egyedül.
Csak forogjon lassan, kérlek, sorskerék...
Hadd higgyem el, hogy ez most örökké elég.
A szemedbe nézek, a mosolyod látom,
De a múltam árnya az én örökös átkom.
Páros magányban... boldogan félve...
Csak meg ne forduljon a sors kereke...