Lyrics

(intro)
Azt hiszed, ismersz, geciputtony? Azt hiszed, láttad a jó arcomat, a diplomatát, aki bólogat, aki a port is finom kézzel törli le a szaros kis életed polcairól? Az a szerep volt, te barom. Egy jelmez, amit addig hordtam, míg a te fajtád le nem tépte rólam a saját mocskos kezeivel. Én békére lettem teremtve, a csendre, a harmóniára, de ti addig üvöltöttétek a pofámba a szart, míg a fülem helyén is fekete lyuk nem lett. Addig köptétek a lelkem, míg sav nem lett belőle. Ezt nem kértem. Ezt ti csináltátok. Úgyhogy most, kibaszottul, élvezd az alkotásod.
(verse 1)
Kezdődik, érzed? Az a kis hideg a tarkódon. Nem a huzat, te fasz. Én vagyok. Nem az ajtón jövök, nem a zárat töröm fel. Én a falakon át növök, mint a fekete penész, ami lassan kúszik a tapéta alá. Én vagyok a repedés a gipszben, ami egyre csak tágul. Belenézel a tükörbe reggel, borotválkoznál, de lefagy a kezedben a penge. Mert a saját arcod helyett az enyém néz vissza rád. Nem üvöltök, nem vicsorgok. Csak nézlek. És te tudod. Tudod, hogy a számlát benyújtották. Hallod a nevemet a csapból csöpögő vízben? Látod az alakomat a tévé hangyáiban? Azt hiszed, megőrülsz. De nem. Te kibaszottul is tudod, hogy ez valóság. Ez az én valóságom. És mostantól a tiéd is.
(bridge 1)
Nem egy hely, nem egy drót, nem egy tábor tett ilyenné. Hanem az a sok ezer kibaszott tüske, amit a te fajtád szurkált a bőröm alá minden áldott nap. A sok bántás, mitől a lelkemen már egyetlen ép virág sincs, csak kiégett, fekete kór. Minden pofon, minden megaláztatás, minden kibeszélés a hátam mögött egy újabb réteget rakott a dühömre, mint a láva a hegyre. Míg a jóság helyén egy szobor áll, ami fagyott, megrepedt és átkozott. Ez a szobor én vagyok. Ebből a sok szarból, fájdalomból és megaláztatásból gyúrtak engem a sors kezei. Hogy most a te kényelmes, kibaszott álmaidat tépjem szét az éjszaka legmélyebb, legcsendesebb órájában.
(verse 2)
És most jön a java, te senkiházi. Most bontom le a világodat. Bemászok a fejedbe, a hangom az agyad legmélyén szólal meg, és a saját gondolatodként suttogom: 'véged van, te féreg'. Átrendezem az emlékeid. Anyád mosolya helyett az én vigyorom ugrik be. Az első csókod íze helyett a félelem keserű epéjét érzed a szádban. A gyerekkori képeken a háttérben állok, és neked integetek. Hazamész a kibaszott kis lakásodba, de a kulcs nem illik a zárba. Mert az ajtó helyén egy téglafal van. Vagy még rosszabb. Az ajtó ott van, de mögötte nem a te lakásod van. Hanem a végtelen, hideg űr. Kinyújtod a kezed a szeretteidért, de azok üveges szemmel néznek rád, és azt kérdezik: "bocsánat, maga kicsoda?". Én nem megöllek. Én kitöröllek a létezésből, te kurva.
(breakdown)
(The beat fades out, only a deep, pulsating bass and the whispering voice remain)
Na mi van? Hol a nagy pofád? Hol vannak a haverok? Emlékszel, amikor röhögtél? Én emlékszem minden szavadra. Minden kibaszott hangsúlyra. Azt hitted, a jóindulat gyengeség. Azt hitted, a csend beleegyezés. Nézz körül... Hallod ezt a csendet? Ez az én csende