Miltenberg

Lyrics

(Intro) Die Sonne brennt, der Sommer lacht, die ganze Familie hat Krach gemacht. Die Fenster offen, der Ventilator dreht, und Jürgen fragt sich, ob er morgen noch lebt. (Verse 1) Péter ül a fotelben, vigyorogva néz, előtte a nyár, meg egy hideg üdítő egész. Nem mozdul egy centit, csak röhög magában, míg Judit már három helyen van egyszerre a házban. Judit pörög, mint a Duracell-nyúl, ha leülne egy percre, az már csoda lenne túl. Pohár az asztalon, tányér a kézben, közben már ordít: „Ki járkál a konyhában, kérem?!” (Verse 2) Sie rennt durch die Küche, sie rennt durch den Flur, sie sucht ihren Schlüssel und findet ihn nur dort, wo sie gestern schon gesucht hat im Kreis, doch Judit ruft: „Egal! Ich mach' alles zugleich!“ Péter sitzt daneben und lacht ganz still, weil er genau weiß, dass sie niemand stoppen will. „Judit, bleib ruhig!“ Doch sie hört ihn kaum, sie räumt schon das Wohnzimmer um wie im Traum. (Verse 3) Mama a neten már Orbánt figyeli, közben a tüntetés helyszínét keresgéli. „Mikor indulunk?“ kérdi nagy izgalommal, „Mert én ott akarok lenni az első sorokban!“ A család csak nézi: „Mama, ne siess!“ De ő már készül, és lobog a lelkesedés. Zászló a kézben, napszemüveg rajta, a hőség meg csak annyit mond: „Mama, ezt hagyd abba!“ (Verse 4) Die Mama will los, die Mama will gehen, sie will auf der Demo ganz vorne stehen. Sie sagt: „Keine Sorge, mir passiert schon nichts!“ Zehn Minuten später ist ihr Gesicht voller Licht. Oder vielleicht voller Farbe, wer weiß das genau, sie kommt nach Hause und sieht plötzlich blau. Sie schaut in den Spiegel und sagt voller Stolz: „Na bitte, jetzt bin ich politisch und stolz!“ (Verse 5) Márta dadogva mondja: „Ich spreche Deutsch!“ Erre a török válasz: „Tamam, buyur, hoş!“ Márta csak néz, hogy „Mit mondott nekem?“ A török meg kérdi: „Was willst du von mir, Madame?“ Német, török, magyar, minden egyszerre, a végén már senki sem tudja, mi kezdte. Márta csak mondja: „Én mindent értek!“ A család meg bólogat: „Persze, mi is, tényleg!“ (Verse 6) Die Mädchen sitzen draußen, die Sonne ist heiß, sie machen aus Hautfarbe plötzlich einen Preis. „Wer ist denn brauner?“ „Wer sieht gelber aus?“ Alíz schaut nur rüber und lacht sich halb aus. A lányok meg nézik: „Ki barna? Ki sárga?“ mintha a család lenne egy színkatalógus táblája. „Alízhoz képest te barnábbnak látszol!“ „De tegnap még nem!“ „Ma meg már világos!“ (Rap) Dávid ül a sarokban, pötyög és nevet, egy hülye ötletből máris refrént vezet. Két sor a telefonban, három sor a falon, öt perc múlva basszus dübörög a dalon. Péter csak röhög: „Ez megint mi a franc?“ Judit meg közben már táncolja a táncot. Mama tüntetne, Márta meg beszél, a lányok vitáznak, Dávid meg zenél. (Verse 7) Jürgen sitzt nebenan und hört diesen Sound, seit sieben Uhr morgens geht's richtig rund. Er öffnet sein Handy, schaut nach Immobilien, denn solche Nachbarn will er nicht mehr verdienen. „Sehr schöne Familie, sehr freundlich und laut!“ sagt er mit Lächeln, während er Häuser anschaut. „Ich liebe den Sommer, ich liebe den Krach!“ Dann sucht er 'ne Wohnung drei Straßen danach. (Verse 8) Jürgen a szomszédban már lakást keres, mert ez a társaság neki túl kellemes. „Imádom a hangot, a zenét, a zajt!“ mondja, miközben már csomagolni akar majd. „Ilyen jó szomszédot nem találok sehol!“ közben a hirdetési oldal új lakásról szól. Ha Dávid még egyszer feltekeri a basszust, Jürgen már költözik, és eladja a házat is. (Final Chorus) Die Familie lacht, der Sommer ist heiß, jeder macht Blödsinn auf seine Weise. Péter sitzt ruhig, Judit dreht durch, und Jürgen plant heimlich die große Flucht. Ez itt a család, ez itt a nyári menet, itt minden egyes nap egy új jelenet. Ha egyszer csend van, az már gyanús jel, mert valaki öt perc múlva biztosan felel. (Outro) Die Sonne geht unter, doch Ruhe gibt's nicht, im Fenster brennt immer noch irgendwo Licht. Jürgen schaut hoch und sagt voller Grauen: „Vielleicht sollt' ich wirklich nach Mallorca abhauen.“ A nyár közepén mindenki együtt marad, nevetés, vita, zene, poharak alatt. Péter csak vigyorog: „Ez család, barátom!“ Jürgen meg költözik... „De azért majd meglátom!“