Porcelán

Lyrics

Közös utak, titkos jelbeszédek, egy fél szóból is értettük egymást. A világunk gránitra épült, egy sziklaszilárd, szent megnyugvás. A csendünk is közös volt, egy menedék, ahová senki sem léphetett be, És a hűségünk nem kérdés volt, hanem a létezésünk legmélyebb rendje. Legyen az egy elvont tekintet a szolgálat hűvös falai között, Vagy egy néma összenézés az élet zajában, a hétköznapi gondok fölött, Mi egyek voltunk. Egy erő, amit senki és semmi nem törhetett meg, Azt hittük, a mi szövetségünk az, ami örökre megmarad, és sosem reped meg. Minden közös emlékünkből most fegyvert kovácsolnak ellenünk, A legtisztább pillanatainkból hazugságot szőnek, hogy megmérgezzenek bennünket. Azt akarják, hogy a bizalmunkból a kétely éles szilánkja legyen, Hogy a barátságunk ne erő legyen többé, hanem egy szégyellni való, fájó sebhely. Céltáblát festenek a hátunkra, és azt suttogják, mi magunk tartjuk a célt, Hogy a végén egymásban lássuk meg azt, aki a pokolba taszít, aki mindent elvett rég. A hűségünket gyanússá festik, a bajtársiasságunkat érdekké, A közös nevetésünket titkos összeesküvéssé, egy bűnös vétséggé. Minden gesztusunkat mikroszkóp alá teszik, kiforgatják a szavainkat, Hogy bebizonyítsák, a mi kötelékünk veszélyt jelent, és aláássa a falaikat. El akarják hitetni velünk, hogy a másik a gyenge láncszem, az áruló, Hogy a legerősebb szövetség is csak egy kártyavár, ami magától is összedől, ha fúj a szél. Minden közös emlékünkből most fegyvert kovácsolnak ellenünk, A legtisztább pillanatainkból hazugságot szőnek, hogy megmérgezzenek bennünket. Azt akarják, hogy a bizalmunkból a kétely éles szilánkja legyen, Hogy a barátságunk ne erő legyen többé, hanem egy szégyellni való, fájó sebhely. Céltáblát festenek a hátunkra, és azt suttogják, mi magunk tartjuk a célt, Hogy a végén egymásban lássuk meg azt, aki a pokolba taszít, aki mindent elvett rég. Érzed te is? Ahogy vékonyodik a jég alattunk, ahogy feszül a levegő? Minden nap egy újabb ostrom, egy újabb hazugság, ami ellen harcolni merőben erőn felüli. Nézz rám… a szememben már nem csak a düh van, hanem a kimerült félelem. Nem tőled félek, hanem attól, hogy ez a vihar erősebb mindkettőnknél, és nincs kegyelem. Ez a vihar nem csitul. Ránk vadászik. A mi kettősünkre, a mi erőnkre fáj a foga, És a legmélyebb pokol az, hogy tudjuk, a célja nem más, mint a barátságunk vérvörös alkonya. Meddig bírja a legerősebb kötelék, ha minden nap, minden órában tépik? Meddig bírja a lelkünk ezt a nyomást, mielőtt végleg összetörik? Van még bennünk annyi erő, hogy holnap is egymás szemébe nézzünk? Vagy ez a csend most az utolsó, és a viharban végleg egyedül veszünk el? Még tartjuk egymás kezét a sötétben… de a szorításunk gyengül… A holnap egy újabb csata. Bírjuk még? Vagy ez az a pont, ahol minden eldől?