Falak

Lyrics

Emlékszel? A mi világunk más volt, egy csendes, közös front, Ahol a bajtársiasság szent volt, és a hűség volt a pont, Ami után nem volt kérdés, nem volt árulás, se vád. A szolgálat volt a templomunk, egy betonbiztos, szent család. Ott a csend is parancs volt, a nézésünk közös ima, Ahol a másik hátát védtük, ez volt a rendíthetetlen ima. A világ zaján kívül, egy menedék, ahol a becsület szikla volt, És a kétely mérge soha, soha nem hatolt be a kapukon. Most fegyvert kovácsolnak abból, ami a menedékünk volt, A szentélyünkből céltáblát festenek, ahol a jövőnk porba hullt. Kiforgatják minden eskünket, a hűségünkből sarat dagasztanak, És azzal a sárral próbálják beszennyezni a legtisztább álmokat. Azt akarják, hogy egymás szemében az árulót lássuk meg végül, Hogy a legerősebb szövetség is porrá omoljon belül, észrevétlenül. Suttogások a folyosókon, mint kúszó, hideg borostyán, Jó szándékból pletykát szőnek, egy hazug, gyilkos ostyán. Minden közös tettünk, minden vállvetett, kemény óra, Most egy vádaskodó mese lett, egy gyanús, sötét teória. Azt mondják, a mi erőnk veszélyes, a mi csendünk árulkodó, És a barátságunk csak egy álarc, egy számító, bűnös takaró. Próbálnak éket verni közénk, hazugsággal és félelemmel, Hogy a kétely elültesse magvát a legmélyebb tiszteletben. Most fegyvert kovácsolnak abból, ami a menedékünk volt, A szentélyünkből céltáblát festenek, ahol a jövőnk porba hullt. Kiforgatják minden eskünket, a hűségünkből sarat dagasztanak, És azzal a sárral próbálják beszennyezni a legtisztább álmokat. Azt akarják, hogy egymás szemében az árulót lássuk meg végül, Hogy a legerősebb szövetség is porrá omoljon belül, észrevétlenül. Nézz rám! A szememben nem a kételyt lásd, hanem a félelmet, A tehetetlen dühöt, hogy a világunkat hogyan teszik tönkre feletted és felettem. Ez nem egy belső harc, ez egy ostrom, amit kívülről vezényelnek, És a lelkünk a csatatér, ahol a legszebb emlékeink vesznek el. Érzem, ahogy feszül a húr, ahogy reped a legerősebb páncél, És a fájdalom nem az, hogy meginognál, hanem hogy ez a pokol meddig ér el. Fogod még a kezem, ha ránk törik az ajtót a hazugság katonái? Lesz még erőnk némán összenézni, és a viharban is talpon maradni? Vagy hagyjuk, hogy a nyomás megtörjön, és lassan elengedjük egymást? Hogy a porcelán szívek végleg széthulljanak, mint egy rosszul sikerült gyász? A csendben hallom a fém fáradását, a lelkünk peremén a repedést… Ez a vég kezdete… vagy a legkeményebb küzdelmünk első, közös lépése?