Lyrics

Emlékszel? A mi világunk más volt, egy csendes, közös front,
Ahol a bajtársiasság szent volt, és a hűség volt a pont,
Ami után nem volt kérdés, nem volt árulás, se vád.
A szolgálat volt a templomunk, egy betonbiztos, szent család.
Ott a csend is parancs volt, a nézésünk közös ima,
Ahol a másik hátát védtük, ez volt a rendíthetetlen ima.
A világ zaján kívül, egy menedék, ahol a becsület szikla volt,
És a kétely mérge soha, soha nem hatolt be a kapukon.
Most fegyvert kovácsolnak abból, ami a menedékünk volt,
A szentélyünkből céltáblát festenek, ahol a jövőnk porba hullt.
Kiforgatják minden eskünket, a hűségünkből sarat dagasztanak,
És azzal a sárral próbálják beszennyezni a legtisztább álmokat.
Azt akarják, hogy egymás szemében az árulót lássuk meg végül,
Hogy a legerősebb szövetség is porrá omoljon belül, észrevétlenül.
Suttogások a folyosókon, mint kúszó, hideg borostyán,
Jó szándékból pletykát szőnek, egy hazug, gyilkos ostyán.
Minden közös tettünk, minden vállvetett, kemény óra,
Most egy vádaskodó mese lett, egy gyanús, sötét teória.
Azt mondják, a mi erőnk veszélyes, a mi csendünk árulkodó,
És a barátságunk csak egy álarc, egy számító, bűnös takaró.
Próbálnak éket verni közénk, hazugsággal és félelemmel,
Hogy a kétely elültesse magvát a legmélyebb tiszteletben.
Most fegyvert kovácsolnak abból, ami a menedékünk volt,
A szentélyünkből céltáblát festenek, ahol a jövőnk porba hullt.
Kiforgatják minden eskünket, a hűségünkből sarat dagasztanak,
És azzal a sárral próbálják beszennyezni a legtisztább álmokat.
Azt akarják, hogy egymás szemében az árulót lássuk meg végül,
Hogy a legerősebb szövetség is porrá omoljon belül, észrevétlenül.
Nézz rám! A szememben nem a kételyt lásd, hanem a félelmet,
A tehetetlen dühöt, hogy a világunkat hogyan teszik tönkre feletted és felettem.
Ez nem egy belső harc, ez egy ostrom, amit kívülről vezényelnek,
És a lelkünk a csatatér, ahol a legszebb emlékeink vesznek el.
Érzem, ahogy feszül a húr, ahogy reped a legerősebb páncél,
És a fájdalom nem az, hogy meginognál, hanem hogy ez a pokol meddig ér el.
Fogod még a kezem, ha ránk törik az ajtót a hazugság katonái?
Lesz még erőnk némán összenézni, és a viharban is talpon maradni?
Vagy hagyjuk, hogy a nyomás megtörjön, és lassan elengedjük egymást?
Hogy a porcelán szívek végleg széthulljanak, mint egy rosszul sikerült gyász?
A csendben hallom a fém fáradását, a lelkünk peremén a repedést…
Ez a vég kezdete… vagy a legkeményebb küzdelmünk első, közös lépése?